Őszintén szólva nem így terveztem a Vélemény rovat indulását, azonban egyrészt a tegnapi hajószerencsétlenség mélyen megérintett engem is, másrészt úgy gondolom, egy utazási blog nem mehet el szó nélkül amellett, ami tegnap este történt.
2019. május 29-e mindenképpen gyásznapként kell, hogy bevonuljon a magyar idegenforgalom történelmébe. Ezen az estén, zuhogó esőben, az általam is nem régen a világ legszebb épületének kikiáltott Országház közelében, tragédia történt. Egy baleset, amely utazókat, nyaralókat, egy másik kultúrát - minket magyarokat, a gyönyörű országunkat, álomszép fővárosunkat - megismerni vágyókat ért. Olyan embereket, amilyenek mi magunk is vagyunk, akik szomjazták a világ felfedezését, hiszen ezért utaztak el a Föld másik felére. Hozzánk! És már nem térnek haza!
Most, majdnem huszonnégy órával a baleset után, számos gondolat között felbukkan egy nagyon fontos, mely az élet törékenységére figyelmeztet. Arra, hogy ez velünk is megtörténhetett volna. Valamikor, valahol.
Az első szavak természetesen az együttérzés szavai, együttérzünk az áldozatok családjával, bár tudjuk, hogy fájdalmukból részt vállalni és ezzel azt csökkenteni, nem tudjuk, arra egyetlen gyógyír van, az idő, amely majd meghozza az elfogadást. És természetesen kegyelettel gondolunk az elhunytakra, reméljük, hogy az utolsó utazásuk, mely ha még olyan váratlanul és kegyetlenül is érkezett el, könnyű lesz és békés, ahogy a megérkezés is.
Azonban azt gondolom, hogy mi, akik itt maradtunk, azzal tehetjük a legtöbbet az áldozatok emlékéért, ha levonjuk a tanulságokat. Ha mindent megteszünk, mind a döntéshozatali szinten, mind az idegenforgalomban részt vevő vállalkozások szintjén, hogy ilyen soha, de soha többet ne fordulhasson elő. Tudom, hogy minden összejátszott a Hableány ellen (Istenem, mit keresett az a hajó kint a vízen abban az "ítéletidőben", a többi másik hajóval együtt) , hogy a körülmények mind-mind egy irányba mutattak, de tanulság mindig van és azt le kell vonni. Ez mindenkinek, akinek a legkisebb ráhatása is van a dolgokra, kutya kötelessége és hiszem, hogy ez meg is fog történni.
Az elmúlt hónapokban úgy alakult, hogy többször alkalmam nyílt arra, hogy megfigyeljem a Duna ezen szakaszát. Megdöbbentő volt, hogy mennyi hajó látszólagos "összevisszaságban" úszott fel-alá és Édesanyámmal arról beszéltünk, hogy csoda, hogy nem ütköznek össze. Itt csengenek a szavai a fülemben, ahogy álltunk és néztük a Dunát, a rengeteg kisebb-nagyobb hajót, a csúcsforgalmat a vízen. Egyszerre volt gyönyörű és félelmetes. És hetekkel később a tragédia bekövetkezett.
Azokat, akik ebben a balesetben elmentek, már nem hozhatjuk vissza, haláluk azonban örökre mementóként kell, hogy előttünk álljon, mint egy felemelt mutatóujj, mely a hibákra figyelmeztet. Nem hivatkozhatunk a körülményekre, mert minden eshetőségre fel kell készülni. Ahogy Lee Child főhőse, Jack Reacher mondja: "Reméljük a legjobbat, készüljünk a legrosszabbra!".
Amikor 1977. március 27-én a tenerifei Los Rodeos repülőtéren megtörtént a repüléstörténet legtöbb emberáldozattal járó katasztrófája, amelyet nem terrorcselekmény idézett elő - és amelyről már én is írtam-, az egész világ felkapta a fejét és onnantól semmi nem volt már ugyanaz, mint előtte.
Az
Index.hu ma megjelent cikke szerint, csak "idő kérdése volt", hogy mikor következik be egy ilyen tragédia és a cikk szerint hajós berkekben sokaknak volt az a véleménye, hogy a jelenlegi gyakorlat addig fog működni, amíg nem történik valamilyen komoly baleset. Most bekövetkezett, itt az idő, hogy felkapjuk a fejünket és tegyünk ez ellen. Leginkább azzal adózhatunk az áldozatok emlékének, ha mindent - de tényleg mindent - megteszünk, megtesznek azok, akik tehetnek, hogy ilyen ne fordulhasson elő. Soha többet! Sem itt nálunk, sem sehol a világon! Mert ahogy írtam, az áldozatokat már nem lehet visszahozni, ők sajnos elmentek, haláluk borzalmas és érthetetlen, de értelmetlen is, ha nem történik semmi. Ha viszont minden megváltozik, attól haláluk nem lesz kevésbé borzalmas, de nem lesz értelmetlen.
Isten nyugosztalja Őket és adjon erőt a szeretteiknek.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Megjegyzések: ehhez a poszthoz semmilyen képet nem tettem ki, ma ott jártam a helyszíntől nem messze, csinálhattam volna fotókat, hogy ide feltöltsem, de nem lett volna helyes. Most, ehhez a cikkhez nem. Ahogy a Vélemény rovat minden cikke, ez az írás is, a szerző saját véleményét tükrözi és természetesen másnak, más véleménye is lehet a témában. Jelen cikk írója nem állítja, hogy az itt leírtak tények, vagy megkerülhetetlen igazságok lennének, csupán egy ember véleményét tükrözik egy borzalmas eset kapcsán. Kérem, hogy kommentelés esetén, vegyük figyelembe, hogy egy súlyos balesetről és emberek tragédiájáról van szó a fenti sorokban, az, hogy alázattal és méltó módon viszonyuljunk a témához, alapkövetelmény. Köszönöm.
