Egyszer édesapám, aki - túlzás nélkül állíthatjuk, hogy - bejárta a világ nagyobb részét, úgy döntött, hogy ír egy könyvet az utazásairól. Mivel nem szeret számítógépen írni (igen, még a Google keresőt is rámondással használja, akkor is, ha csupán egy szóra kell keresni), kézzel írta meg az első másfél oldalt. Akkor mi, a családja nagyon lehurrogtuk, így a könyvből ez a másfél, kézzel írt oldal készült el. Mai eszemmel hozzáteszem: sajnos. Talán hagynunk kellett volna, hogy megírja az egészet, az emlékezéseit, talán most meg kellene írnia, úgy, ahogy visszaemlékszik. Nem baj az sem, ha nem lesz nagy olvasottsága, ha meg mégis... Nos, az csak nyereség. 

Sajnos az a másfél oldal is elveszett - legalább is, én nem tudok róla, hogy meglenne -, de emlékszem, hogy ilyenképpen kezdődött (idézőjelben, noha nem tudom szó szerint idézni): "Emlékszem, a szocialista időkre, ahogy remegő kézzel és lábbal álltunk a Hivatalban, kezünkben az útlevelünkkel, hogy vajon megkapjuk-e a kiutazási engedélyünket vagy visszautasítják a kérelmünket. Emlékszem, hogy milyen érzés volt átlépni a határt Hegyeshalomnál". És így tovább. Nos, most megírom én a bevezetőt, vagy inkább összefoglalót, a magam módján, Apu, itt az idő folytatni az elkezdett könyvet, például a Miki Papa Titkai blogon.

Ezzel kezdjük el a módszertan rovatunkat, amolyan bevezetésként és természetesen tisztelgésként az Apáink és az emlékeik előtt.