Negyven perccel későbbre kérem a taxit, mint máskor. Ma úgysem olyan semmi, mint amilyen lenni szokott. Pedig még fogalmunk sincs, inkább csak elképzeléseink arról, ami következik. Negyven perc sok, főleg ha a reptérre igyekszik az ember, de így is időben fogok érkezni, viszont több időnk marad, hogy Szandival még egyszer átbeszéljük a dolgokat, azt, hogy hogyan próbálunk talpon maradni, megóvni a munkahelyeiket, életben tartani azt, amiért ő az elmúlt években, én az elmúlt évtizedekben dolgoztam. Azt mondom neki, hogy inkább talpon haljunk meg, mint térden állva, nyüszítve éljünk túl és egyetért velem. Nem mindenki, ő igen.

Január utolsó napján publikáltuk a Budapesti Liszt Ferenc Repülőtéren megesett "kalandjainkat", és közben némi kritikát is megfogalmaztunk Budapest légikikötőjével kapcsolatban. A poszt eddigi rövid "történelmünk" legtöbb oldalletöltését generálta és helyenként elég kemény kritikákat eredményezett hozzászólások formájában a diszkont légitársaságokkal illetve azok utazóközönségével kapcsolatban. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy elmondom a véleményemet arról, hogy miért is van létjogosultságuk a "low-cost" légitársaságoknak, sőt, miért is van szükség rájuk és miért nem baj, hogy mind többen használják őket. Természetesen az elkövetkezendők az én véleményemet tartalmazza és nem az egyetlen és megmásíthatatlan igazságot. Mindezek előtt azonban nézzük meg, hogy hogyan is jutottunk el idáig, miért és milyen alapon vannak egyáltalán diszkont légitársaságok. Történelemóra következik!