Negyven perccel későbbre kérem a taxit, mint máskor. Ma úgysem olyan semmi, mint amilyen lenni szokott. Pedig még fogalmunk sincs, inkább csak elképzeléseink arról, ami következik. Negyven perc sok, főleg ha a reptérre igyekszik az ember, de így is időben fogok érkezni, viszont több időnk marad, hogy Szandival még egyszer átbeszéljük a dolgokat, azt, hogy hogyan próbálunk talpon maradni, megóvni a munkahelyeiket, életben tartani azt, amiért ő az elmúlt években, én az elmúlt évtizedekben dolgoztam. Azt mondom neki, hogy inkább talpon haljunk meg, mint térden állva, nyüszítve éljünk túl és egyetért velem. Nem mindenki, ő igen.

Sárga VW gördül a bejárat elé. Korábban jött, mint mindig, ha ennél a társaságnál rendelsz autót, ez a szabály. Ez az a pillanat, amikor elkezdem elhinni, hogy sikerülni fog és eljutok Tenerifére.

Az elmúlt napokban, ahogy a megszokott és ismert világ lassan összeomlott körülöttünk, ahogy újabb és újabb hírek érkeztek lezárásokról, járatleállításokról, egyre jobban nőtt bennem a feszültség, hogy talán mégis az előző heti pénteki járatra kellett volna jegyet vennem, tíz napja azonban, amikor kiválasztottam a járatot, még egy másik világ volt, mi pedig egy másik életet éltünk. Még csak enyhe szellő jelezte a mostanra orkánná erősödött vihart. Még szó sem volt törölt járatokról. Spanyolországban 401 fertőzött volt, itthon 4.

Aztán minden rosszabb lett, ráadásul gyorsvonatként robbant be az életünkbe a krízis. Az elmúlt napokban néhány óránként ellenőriztem, hogy nem törölték-e a járatomat, még ma hajnalban is megnéztem, hogy elindul-e, de ott volt a listán és nem szerepelt mellette a CANCELLED szó. Két óra van még az indulásig, el fogok repülni.

Elbúcsúzom mindenkitől és tudom, hogy egy ideig nem jövök. Nem hetekig, hanem hónapokig. Mindenki ugyanazt mondogatja, amit én is, búcsúzás közben: "Vigyázz/vigyázzatok magatokra!". Szállóigévé vált az elmúlt napokban és mind inkább az lesz az elkövetkező hetekben. Miért megyek? Kint van a családom, nem régen mentek ki, én pedig még maradtam itthon dolgozni. Miért nem ők jönnek? Véletlenül sem akarjuk, hogy megfertőzzünk bárkit is idehaza. A legkisebb esélyt sem akarunk ennek adni. Viszont együtt akarunk lenni, az, hogy hónapokig - vagy ki tudja meddig - elszakítva legyünk egymástól, nem opció.

Három nappal ezelőtt kimentem a gyógyszertárba C-vitamint venni, mert Tenerifén már akkor elfogyott. A gyógyszerésznő furcsán nézett rám, amikor több dobozzal kértem. 

- Spanyolországba viszem, ott hiánycikk! - magyaráztam.

- Most megy Spanyolországba?

Bólintottam. - Hétfőn.

- Arra sok a fertőzött - hívta fel a figyelmemet. 

- Több, mint ötezer.

- És maga oda megy?

- Kint van a családom!

Ezúttal megértően bólintott ő is, és átadta a zacskót. - Vigyázzanak magukra! - mondta ki a két szót, amit majd három nappal később mi is ismételgetni fogunk a munkatársaimmal. Mit mondhat az ember: megpróbálunk!

Három nappal később, mielőtt kinyitom a VW jobb hátsó ajtaját, még egyszer visszanézek egy pillanatra az épületre, ami most az "itthont" jelképezi, és mégis alig várom, hogy elinduljunk. Hogy elteljen az a két óra, hogy felemelkedjen a gép, elteljen újabb öt óra és földet érjünk. Hogy újra együtt legyünk.

- Jó napot! - hajolok be az utastérbe és megmondom a nevem. Egy hölgy fordul hátra, rövid haja van, nem vettem észre, hogy nő, akkor nem így köszönök. Ekkor még nincsen sem maszk, sem kesztyű, sem fertőtlenítőszer. Arra még egy kicsit várni kell. De azért a hátsó ülésre ülök, nem előre, ahogy szoktam. De ma semmi nem olyan, mint máskor.

Elindulunk és a hölgy beszél, szidja Orbánt, szidja a kormányt, szid mindenkit, aki döntési helyzetben van, hogy nem segítenek neki, nem segítenek a vállalkozóknak, senkinek. Én meg hümmögök. Nincs igaza, de túlságosan tele vagyok érzelmekkel ahhoz, hogy vitatkozni akarjak. Néha egy-egy szót közbevetek, amikor megáll és választ vár, de őt mindez nem zavarja, elmondja, amit szeretne. Kiönti azt a sok bizonytalanságot, félelmet és frusztrációt, ami a szívét nyomja, ki az utastérbe, kiborítja elém, hogy - ha csak átmenetileg is, de - megkönnyebbüljön. Mikor kiszállok majd, úgyis ott marad neki, nem viszek belőle magammal semmit, neki kell tovább utaztatnia és az ő lelkét nyomja majd ezután is, de arra a pár tíz percre, amíg elérjük a repteret, ő kicsit megkönnyebbül. Lerak valamennyit a teherből. 

Néhány nap múlva aztán majd megtudja, hogy veszélyeztetett ágazat a taxi-szolgáltatás is, így egy csomó könnyítés illeti majd meg őt is és ez visszamenőleg, arra a napra is érvényes lesz, amikor engem szállított. Ettől persze nem lesz több utasa, de legalább nem kell egy csomó adót és járulékot befizetnie a megcsappant jövedelméből. Kicsi, de létező segítség. 

Persze, hogy bőven időben érkezünk, a negyven perc ellenére is, alig van forgalom. Az A terminál előtt szállok ki, ahogy mindig, akkor is, ha a B oldalról indul a gépem, mert gyorsabb a bejutás, most azonban csak ezen az oldalon van szeku. Az indulási csarnok, ahol a check-in pultok vannak, szinte üres. Máskor úgy kell utat törnöm az emberek között, most simán odasétálok a biztonsági ellenőrzés futószalagjaihoz, beolvastatom a beszállókártyám QR-kódját, összeszorult gyomorral várok, félve hogy esetleg nem enged be a rendszer, mert időközben, míg én a taxiban ültem, törölték a járatot, de felvillan a zöld lámpa és kinyílik az ajtó. A kapu kivételesen nem sípol be, ahogy szokott - tényleg minden más, mint máskor -, pedig már felkészültem, hogy végigsimogatnak a kis papírdarabbal, amit aztán egy gépbe dugnak, ami eldönti, hogy vannak-e a kezemen mikroszkopikus drog- illetve lőporrészecskék, és szét kell-e szedni a hátizsákomat és engem is, mint egy Lego emberkét. Még soha nem jelzett pirossal, de voltam már Barcelonában ilyen ellenőrzésen. Szúrópróbaszerűen, csak bemondta a nevem a hangosbemondó, hogy kiválasztottak a műsorra.

A biztonsági ellenőrzés után még nagyobb a csend és a szokatlan nyugalom. Csak néhány utas lézeng fel-alá, egy takarítónő kocsit tol maga előtt, aminek az oldalára fertőtlenítős flakon van akasztva. A takarítónőn maszk van, ami a száját fedi, de az orrát nem. Kezén kék gumikesztyű. A várakozó utasok csak elvétve viselnek maszkot, talán ha két emberen látok. Ekkor még alig lehet kapni és aranyárban mérik. Ugyanúgy, mint a kézfertőtlenítőt.

Budapest Liszt Ferenc Repülőtér - 2020. március 16.

Nem nehéz betartani a kötelező távolságot a többi embertől, hiszen alig vagyunk. Nem két métert, húszat is könnyedén tartanánk be, ha ez lenne az előírás. Veszek némi üdítőt az útra, begyömöszölöm a hátizsákom oldalzsebébe, majd leülök egy székre, ami messze van mindenkitől. Még így is van vagy háromnegyed órám az indulásig.

Ez az a pillanat, amikor tényleg elhiszem, hogy elindulunk, hogy fel fogunk szállni, és azt is érzem, hogy kienged egy szorítás, ami eddig belül a gyomromat fogta körbe már napok óta és amit eddig észre sem vettem. "Fel fogunk szállni" - ismétlem meg magamnak és teljesen megnyugszom. A szorítás tovaszáll, én pedig ellazulva, még felhívom a családomat, hogy minden rendben, a szüleimet, akiket már három hónapja nem láttam élőben, csak skype-on keresztül, aztán öt perccel azelőtt, hogy kiírnák a kaput, elintézem a felszállás előtti utolsó teendőket. Ezen a napon a máskor dugig lévő wc-ben sincs senki, aki indult már az A12-19 kapuktól, tudja miről beszélek. 

Miközben a csaknem üres várócsarnokban a kapu felé sétálok, keserűen gondolok arra, hogy néhány héttel ezelőtt a blogon azon keseregtem, hogy mennyire túlterhelt a repülőtér, hogy nincsen elég ülőhely és a többi és a többi. Most mit nem adnék, ha ez a szinte kihalt, szomorú üveg- és betonépület tele lenne utasokkal, ha nem kellene védőtávolságot tartani, ha keresgélnem kellene a szabad ülőhelyet és nem ülhetnék szinte bárhova, ahova szeretnék. Mit nem adnék a tumultusért, amit nem olyan régen kifogásoltam, ha újra tele lehetne a repülőtér. Minden viszonylagos, "békeidőben" elégedetlenkedünk a tömeg és a zsúfoltság miatt, ha pedig eltűnnek az emberek, hiányérzetünk van. Hiszen a tumultussal együtt eltűntek a turisták, a turisták hiánya pedig jelzi, hogy az élet most nem olyan, mint volt. Lehet, hogy soha nem lesz már.

Egy repülőtér utasok, nyüzsgés, emberi hangok nélkül olyan, mintha az egész egy légüres térben lebegne, hiszen a siető, maguk után bőröndöt húzó emberek éppen úgy hozzá tartoznak az ilyen épületekhez, mint a kint felszállásra várakozó vasmadarak. Elképzelhetetlenek egymás nélkül, és ezen a napon mégis hiányoznak az utasok és mindez még abszurdabbá teszi ezt az egészet. 

Elérem a kijelölt kaput, ezúttal nincsen sor, nincsen várakozás, nincsen elkülönített elsőbbségi beszállás. Nincsen semmi, amit megszoktunk. Felmutatom a beszállókártyámat és az útlevelemet, a beszállítást végző hölgy éppen csak rápillant. 

- Nem lesznek sokan a gépen! - mondja hangjában megbúvó keserűséggel, talán azon gondolkozva, hogy ez az elkövetkezendő napokban, hetekben mit jelent számára. Talán az jár közben a fejében, hogy áldozatul esik-e ő is a majd elkerülhetetlen leépítéseknek. - Maximum negyvenen - teszi hozzá.

Egy száznyolcvan személyes A320-ason. Negyedig sem sikerült megtölteni. Pedig ez még csak a kezdet, a legeleje ennek az egésznek, akkor is, ha ekkor még reménykedünk, hogy mindez csak pár hétig tart. Tudjuk, sejtjük, belül érezzük, hogy nem így lesz, de reménykedünk. Mert a remény a miénk, az mindig velünk van, társként kísér, bármilyen vihar is dúl, ez segít túlélni.

Keserű mosolyt villantok a hölgyre, hiszen pontosan ugyanabban a cipőben járok, mint ő. Az én egzisztenciám pontosan ugyanúgy egy hajszálon függ, ahogy az ő állása és az utasok ugyanúgy hiányoznak az én megélhetésemhez, mint a repülőtérnek, közvetve pedig a beszállást levezénylő hölgynek. Egyikünk sem tudja, mit hoz a jövő, sem azt, hogy meddig van jövő.

 - Az nem sok!

Persze lesz ez még sokkal rosszabb is, napok vannak hátra, addig, amíg a gépek elkezdenek beparkolni a helyükre, ahol majd az elkövetkezendő heteket, hónapokat töltik, néhány szerencsésebb kivételével, amelyik majd védőeszközöket, orvosi felszereléseket és minden egyebet szállít a küzdelemhez. És persze embereket, haza, valahonnan messziről, ahol kint ragadnak, amikor majd hamarosan minden leáll. Ki gondolta volna, hogy a Wizz Air A321neo-i eljutnak Los Angelesbe vagy éppen Kínába. Az elkövetkezendő hetekben életeket mentenek majd ezek a járatok és azok az eszközök, amiket szállítanak.

Indulnék tovább, de a hölgy megállít. - Megnézhetném a hátizsákját?

Megfordulok és bár nem látom őt, tudom, hogy egy képzeletbeli mérőszalaggal méretet vesz a hátizsákomról. Nyilván nincsen valódi jelentősége, egy 180 főt befogadni képes gépen maximum negyven utas tökmindegy mekkora táskával száll fel, de ha nem kompatibilis a szabályzattal, akkor az extra bevétel az amúgy éppen a légi ipar egyik legnagyobb válsága felé menetelő légitársaságnak. A biznisz, az biznisz. Az én hátizsákom azonban Wizz Air kompatibilis, ki tudja, hány úton repült már velem, mindig gond nélkül.

- Köszönöm szépen! Jó utat!

Biccentek és elindulok a "cső" felé, amely ezúttal sem a géphez csatlakozik, hanem lesétálva egy lépcsőn egy buszhoz vezet. Keserűen mosolygok magamban. Ezek szerint ezúttal sem látom meg az új utasvárót. A buszon alig vannak, nyugodtan leülhetek, mivel várnunk kell, míg a gépet fertőtlenítik. Telefonálok, aztán híreket olvasok, újabb intézkedésekről, lezárásokról, rendeletekről. Innen nincs visszaút, már biztosan el fogunk indulni. 

Ahogy belépek a gépbe, a kezembe nyomnak három fertőtlenítőkendőt. Felület és kézfertőtlenítésre, kapom az instrukciót. A helyemre érve, kinyitom a kis kendőket tartalmazó tasakokat, és kihúzok egy kétfelé összehajtott, így nagyjából egy nagyobb kezű férfi hüvelykujjának méretével vetekedő méretű kendőcskét. Széthajtom (így már ránézésre 2, vagy ha jóindulatú vagyok 3 köröm nagyságú), megtörlöm a kezemet, amennyire lehet, miközben Győrfi Pál jut eszembe, akit el sem lehetett kerülni, hogy elmagyarázza és megmutassa az alapos kéztisztítás módját, ha az ember TV-t nézett, interneten szörfözött vagy éppen videómegosztókon keresett bármit. Na, ezek a kendők olyan kicsik, hogy erre alkalmatlanok, ezáltal olyan kevés nedvességet (alkoholt) tartalmaznak, ami ugye ráadásul párologni is kezd egyből kinyitás után, hogy alapos fertőtlenítésről nem beszélhetünk, azonban ez van, a semminél jobb ez is. Különben is, ekkor még nem tartunk ott, ahol néhány héttel később fogunk. A maradék két kendőcskével letörlöm az asztalt, a karfákat, a gép falát magam mellett. Persze, ehhez is kicsik a kendők, de legalább vannak, több, mint a semmi.  

Wizz Air - Budapest-Tenerife járat - 2020. március 16.

A gép szinte üres, biztosan nem vagyunk negyvenen, a hátizsákomat feldobom a felső tárolóba, máskor alig tudom betuszkolni és esetenként megkérnek, hogy tegyem az előttem lévő ülés alá. Most egyedül árválkodik a máskor dugig tele tárolóban. 

Amikor a gép gurulni kezd, megnézzük a demót (a biztonsági bemutatót), rengetegszer láttam, így inkább - mivel ilyenkor mindenki ül, kivéve persze a légiutas-kísérőket - fényképeket készítek az üres székekről, ehhez a cikkhez. Mielőtt felszállnánk, még a "taxizás" alatt, az egyik utaskísérő megkér, hogy töröljem a róluk készített felvételeket, noha direkt nem őket fényképeztem. Hiába bizonygatom, hogy nincsen róluk fotóm, végignézi a telefonomban lévő képeket. Az egyiknek a sarkában, egy felismerhetetlen foltban (mivel nem arra a területre fókuszáltam), felfedezni véli önmagát, amint az utolsó sorban, az utasülésekben üldögél(!). Felszólít, hogy azonnal töröljem a fotót, amit annak ellenére megteszek, hogy nem felismerhető rajta, és a mai napig nem vagyok biztos abban, hogy ő volt az és nem az ujjam lógott be a lencse elé (ami időnként előfordul, normál esetben ezért is készíti a fotókat a feleségem). Legfeljebb ő tudhatta, hogy ott üldögélt, ami számomra persze kérdéseket vetne fel, de ezt sem teszem fel, nincs értelme (az esetről alkotott véleményemre azonban vissza fogok térni egy következő bejegyzésben). Törlöm a fotót, amin egy felismerhetetlen sziluett elvileg az egyik sztyuvi volt, majd felszállás után újra lefényképezem az üres székeket, de egész úton rossz érzésem van, mintha kukkoló lennék, akit rajtakaptak, noha nem is.

Hamarosan a gép eléri kifutópálya végét, rákanyarodik, egy pillanatra megtorpan, hogy erőt gyűjtsön, felsírnak a hajtóművek és a hatalmas test nekilódul, majd néhány másodperces rohanás után, felemelkedik. Kevés fenségesebb dolog van ennél, mikor egy több tonnás testet egy láthatatlan erő, legyőzve a gravitáció visszahúzó erejét, felemeli. Mintha egy óriási, láthatatlan kéz kapná fel a gépet. Talán ez a legcsodálatosabb dolog a repülésben, meg persze az érkezés pillanata, ahogy a kerekek az aszfalthoz érnek, a kettő között tompa unalom.

Nézem az alattam mind kisebbre zsugorodó épületeket, autókat, aztán hamar térképszerű lesz a táj. Nézem ahogy kiúszik alólam Vecsés, majd Budapest és ezzel eltávolodom ettől a csodálatos országtól, ahol annyi szerettem marad hátra, akikkel persze most úgysem találkozhatnék. A fülemre teszem a fejhallgatómat, párosítom a telefonommal és magyar rock zenét hallgatok, majd behunyom a szemem, hogy aludjak egy kicsit és a zene elnyomja a hajtóművek zaját és a mögöttem, az utolsó két sorban helyet foglaló légikisasszonyok csivitelését. Legtöbbször rockot vagy metált hallgatok, ha aludni akarok a repülőn és aki azt hiszi, hogy a kettő nem kompatibilis, téved, a riffek és gitárszólók csodálatos hátteret adnak az alváshoz, és tényleg elnyomják sokkal zavaróbb zajt. 

Mielőtt elalszom, azon gondolkodom, hogy mennyire szabályos az, hogy az utaskísérők az utasüléseken lebzselnek és hol a logika abban, hogy gondosan szétültettek minket, utasokat, hogy több ülésnyi távolság legyen lehetőleg köztünk minden irányban (erre volt is lehetőség, hiszen messze nem vagyunk negyvenen sem, erre később visszatérek), majd ők, mindannyian leülnek közvetlenül mögém az utolsó sorokba, fittyet hányva mindenféle távolságtartásra, természetesen maszk sincs senkin, hogy a mindennapi életük gondjait, bajait és kalandjait fennhangon megosszák egymással. Ennél sokkal jobb egy kis Pokolgép.

A légikisasszonyok bérelt helye: a 29. és a 30. sor. Természetesen éppen nincsenek itt, hanem a gép elejében felszolgálnak.
Budapest-Tenerife járat - 2020. március 16.

Mikor felébredek és kinézek az ablakon, felismerem Olaszország partvonalát, amint kiúszik alólunk, mintha egy Európa térképet ábrázoló szőnyeg lenne. Eszembe jutnak az interneten látott képek és videók, a kórházi folyosókra helyezett ágyakban fekvő emberek, akik az életükért küzdenek, az olasz egészségügyben heroikus harcot vívó orvosok és ápolók küzdelme, hogy a betegeket itt tartsák, ezen az oldalon és ne menjenek el. Nem mindig sikerül, túl sokszor vallanak kudarcot, de ez nem az ő kudarcuk. Odalent az emberek, akik a napi harcaikat vívják, akik éppen megbetegszenek vagy éppen mások életéért küzdenek, túl kicsik ahhoz, hogy láthassam őket. Én csak bárányfelhőket látok és rajzolt tájat, de az emberek ott vannak, és az a lenti világ, bármilyen gyönyörű és színes is, beteg. Igen, megbetegedett és ez az átkozott, láthatatlan ellenség, olyan kihívás elé állít minket, amilyet mi még nem tapasztaltunk, amit száz éve nem láttunk. Az emberiség győzni fog, de sokan, éppen abban a pillanatban is, amikor mi elhagyjuk az olasz "csizmát", elveszítik a harcot, mások védőruhába öltözve, lemondóan engedik le a kezüket mellettük, miközben körülveszi őket a végtelen és végzetes sípolás, ami egy újabb élet végét jelzi. A világ beteg, az emberiség harcol. Most kivételesen nem önmagával, hanem egy olyan apró ellenféllel, amit szabad szemmel nem is látunk. Ronda, tapadókorongszerű valamikkel elcsúfított gömböcskékkel. 

Aztán Olaszország eltűnik alólunk, de a gondolat velem marad. Leállítom a zenét, mert olvasni akarok, az utaskísérők már nincsenek mögöttem, valahol a gép elejében járnak a kocsijukat tolva két oldalról. Nem fogok vásárolni semmit, így nemet intek a fejemmel, amikor elhaladnak mellettem. Hamarosan elfoglalják a helyüket a hátsó két sorban és folytatják az élet nagy dolgainak megvitatását, ami nem tűnik olvasás-kompatibilisnek, a szövegre figyelni olyan lenne, mint kártyavárat építeni a szélviharban, így inkább filmet nézek a tabletemen.

Így telik el az öt óra, amíg végül a repülés második, említett legcsodálatosabb része bekövetkezik, miután a gépünk  befordul a sziget fölé, láthatjuk a süllyedő gép ablakából az unalmas dél-tenerifei tájat, melynek egyhangúságát egy-két kisebb vulkáni kráter azért megtöri, a banánültetvényeket, melyek közül néhányat barna szövetszerű anyaggal borítanak be, hogy óvják az erős napsütéstől és párásabb környezetet biztosítsanak számukra, aztán amennyire csak lehet, puhán földet érünk (leírtam már többször, úgy letenni repülőgépet, ahogy a magyar és elsősorban a Wizz Air pilóták leteszik, senki más nem tudja és nekik 100-ból 99 és félszer sikerül).

Ahogy egyre lassulunk és nézem a mellettem mind kisebb tempóban rohanó tájat, eszembe jutnak az elmúlt napok, amikor azért izgultam, hogy mindez bekövetkezik-e vagy hetekre-hónapokra elszakadok a családomtól. Fellélegezhetek, a gép mind lassabban gurul azon az apró földdarabon, melyet körülölel az Atlanti-óceán. Aztán azon gondolkodok, hogy vajon sikerült-e kijönnie a feleségemnek a repülőtérre, hiszen Spanyolországban ettől a naptól kijárási tilalom van (tilalom, nem korlátozás, mint Magyarországon) és csak nagyon indokolt esetben hagyhatják el az emberek az otthonukat. Megbeszéltük, hogy Zsuzsa kinyomtatja a beszállókártyámat és megmutatja a rendőröknek, hogy ezért igyekszik a repülőtérre. Ha engedik, jön, ha nem, akkor megyek taxival. Ekkor még fogalmunk sincsen arról, ami majd következik, arról, hogy néhány nap múlva majd tényleg bezárnak minket és a "szabadban lenni" lényegében a teraszt fogja jelenteni.

Kiveszem a hátizsákomat a felső tárolóból, beleteszem a fejhallgatómat és a tabletet, majd elindulok kifelé. A buszon megszámolom, hányan vagyunk: huszonöten. A negyven emberből, aki megvette a jegyet erre a járatra, tizenöt nem indult útnak. 

Tenerife Sur-Reina Sofia Repülőtér - 2020. március 16.

A repülőtér épülete szokatlanul csendes. Aki ismeri a Tenerife Sur-t, tudja, hogy egy viszonylag kicsi, mindig pezsgő, zsúfolt légikikötőről van szó. Most csend van, a csomagokat szállító szalagok, mozdulatlanul és árván pihennek, nem nyújtogatják a nyakukat mellettük utasok a bőröndjükre várva. Csend van végig, amíg kisétálok, egy Guardia Civil-es egyenruhát viselő csendőr figyeli, ahogy fotózok, de nem szól semmit. Most nem áll senki a kezében térképpel vagy a Loro Parque-ba és más látványosságokhoz kedvezményes belépőt kínáló brosúrával nyújtogatva felém, mint máskor. Nincs kinek odaadni, nincs miért odaadni, a Loro Parque és társai zárva vannak. Szétcsúszik az ajtó és kint vagyok az érkezési csarnokban. Senki nem mérte meg a lázamat, nem kérdezte meg, minek jöttem, nem töltettek ki semmilyen papírt és nem kértek semmilyen igazolványt, igazolást tőlem. Csak kisétáltam. Kint ugyanaz a szokatlan csend és csak néhány lézengő ember, többnyire valamelyik itteni cég alkalmazottai, akiknek semmi dolguk, hiszen például nem bérel ilyenkor senki autót.

Ahogy a Liszt Ferenc Repülőtéren, a Tenerife Sur-Reina Sofia légikikötőben is látszik, hogy a világ válságban van. Egy részen fel kellett festeni a padlóra, hogy ne ezen a területen várakozzál a hozzátartozódra, mert akadályozod az utasok kiáramlását, persze normál esetben mégis mindenki ott ácsorog (a kanáriók már csak ilyenek és az itt élő külföldiek villámgyorsan lesznek kanáriók ebből a szempontból, láttam eleget, tapasztalatból mondom). Most nem áll ott senki. Azt a huszonöt embert, idebent nem várják. Kakukkol a telefonom, jelezve, hogy üzenetem érkezett, Zsuzsa jelzi, hogy a gyors-parkolóban vár, ahogy megbeszéltük. Ezek szerint kijöhetett értem. 

Tenerife Sur-Reina Sofia Repülőtér előtti terület - 2020. március 16.

Kilépek a napsütötte délutánba, a szél táncoltatja a pálmafák leveleit, mint mindig, ahogy végigszáguld a repülőtér előtti téren. A napsütötte terület is szinte üres, senki nem áll a szél útjába, nyargalhat szabadon. Elindulok a gyorsparkoló felé. Zsuzsa messziről integet, a feje felett, nagy széles mozdulatokkal. Csak egy autó áll a parkolóban, a táblák alatt, melyek jelzik, hogy maximum 15 percet lehet itt várakozni, különben elszállítják a gépjárművünket. Az amivel ő jött. 

Nem messze attól a helytől, ahol megöleljük egymást, négy rendőr álldogál az autójuk körül, nem foglalkoznak velünk, amíg váltunk pár szót, majd beülünk az autóba. Azon a napon még nem. Aztán hamarosan a fertőzöttek számát jelző görbe elindul meredeken felfelé és mindezt már nem lehetne megtenni, de azon a délutánon még ez nem számít. Semmi nem számít, újra együtt a család.

Epilógus

Nagyjából három hét múlva, amikor a világ már "összeomlott", amikor már a koronavírusról beszélt mindenki, amikor Spanyolországban a fertőzöttek száma átlépte a 126 ezret és már majdnem 12 ezer ember halt bele a járvány okozta fertőzésbe, amikor Magyarországon is egyre keményebb korlátozások léptek életbe, az operatív törzs napi tájékoztatója már arról szólt, hogy közeleg a tömeges megbetegedések fázisa, amely szerencsére ennek a posztnak az írásáig nem következett be és mivel már a könnyítések, oldások szakaszában járunk mind a két országban, remélhetőleg nem is fog, a munkatársnőm küldött egy fotót:

 Kis rigók (fotó: Kleinné Gál Alexandra, megosztás engedélyezve)

Azt írta hozzá: "Jó hír, kikeltek a rigóink!". Néztem a fotót és arra gondoltam, hogy akármi is van, a természet él, lélegzik, lüktet és megújul újra meg újra. És ez milyen jó.

Aztán pár nap múlva, újabb fotó érkezett:

Kis rigók (fotó: Kleinné Gál Alexandra, megosztás engedélyezve)

Majd néhány hét múlva megint:

Fodros tulipán (fotó: Kleinné Gál Alexandra, megosztás engedélyezve)

Kaptam még fotókat Sanyiról is, a kis sünről, akit ők mentettek ki egy műanyag vödörből, amibe beleesett és kimászni már nem tudott és aki (most hadd írjam ezt), vissza-visszatért hozzájuk utána, meglátogatni őket. "Benézett", ahogy Szandi írta. És láthattam gyíkokat, növényeket és ez nagyon jó volt a bezártság heteiben, amíg mi is ki nem mehettünk a természetbe, Kígyósziszt fotózni az El Teide Nemzeti Parkban, mert bizonyította, hogy a világ bár beteg, magában hordozza a gyógyulást. Hiszen a rigók mostanra már repülnek, mi még nem repülhetünk.

Jelen cikk írásának napján ismert adatok szerint több, mint 7 millió ember fertőződött meg a világon az újfajta koronavírussal és sajnos több, mint 402 ezer embert elveszítettünk ebben a harcban. Spanyolországban - ahol mostanra már lecsengőben van a járvány - 288 ezer betegből, több, mint 27 ezren nem gyógyultak meg. Magyarországon sikerült a járványt "elviselhető" szinten tartani, ahogy írtam, eddig nem jutottunk el a tömeges megbetegedésekig, nálunk gyorsabbak voltak az intézkedések a vírusnál, egyelőre jól állunk, de ebben a harcban már 546 honfitársunkat, 546 embert elveszítettünk. Minden egyes élet értékes, minden egyes halál elviselhetetlen fájdalom valakinek. 

És még nincsen vége, még nem győztünk ebben a háborúban, egyelőre csak Európában és Ázsia egyes részein néz ki úgy, hogy fölébe kerekedtünk a vírusnak, de még nincs olyan fegyverünk, amellyel végső csapást mérhetünk rá. Éppen ezért még mindig a legfontosabb, hogy vigyázzunk magunkra és vigyázzunk egymásra! 

A jelen posztban - ahogy a Vélemény Rovat többi cikkében is - leírtak a mi személyes tapasztalatainkon alapulnak egy adott időpontban. Mások tapasztalatai esetleg, vagy a más időpontban tapasztaltak, a leírtaktól akár lényegesen eltérhetnek. A leírtak a mi szubjektív véleményünket tükrözik, ami nem zárja ki, hogy másnak akár ugyanebben az időpontban, akár más időpontban, más tapasztalatai legyenek az adott helyen, szolgáltatással és/vagy áruval kapcsolatban. Amennyiben a cikkben megemlített személy(ek) és/vagy cég(ek), vállalat(ok) szeretnék bármely a Vélemény Rovatban megjelent írásunkkal kapcsolatban a saját álláspontjukat megjelentetni, kérjük, hogy küldjék el azt írásos formában az e-mail címünkre (utazzokosanblog@gmail.com), a véleményt/álláspontot vagy az adott poszt végén vagy egy külön, az eredeti posztra mutató linket tartalmazó cikkben részben vagy egészben megjelentetjük. 

Amennyiben tetszett ez a poszt vagy bármelyik másik, kérjük, keressétek fel a Facebook oldalunkat, ahol mindig friss híreket találtok a blogról illetve ide kerülnek ki az itt meg nem jelenő anyagok. Amennyiben gondoljátok és ráklikkeltek a Tetszik gombra, azt pedig külön köszönjük. 

A 'VÉLEMÉNY' rovat további cikkeit pedig ezen az oldalon találjátok meg.