Habár az  El Hierro-ról szóló posztomat egy részesre terveztem, sajnos terjedelembeli korlátokba ütköztem, így mindenképpen két három részre kellett bontanom az erről szóló bejegyzést. Az előző részben általánosságban tekintettük át, hogy mi érdemes tudni erről a szigetről, illetve megnéztünk néhányat az amúgy nem túl bő strandolási kínálatból, ezúttal pedig körbejárjuk a szigetet és áttekintjük, hogy milyen látnivalókért érdemes ezt az eldugott földdarabot felkeresni és ha már a méretbeli korlát külön posztokba kényszerítette a látnivalókról szóló mondandómat, bizony ezúttal (is) bőbeszédűbb leszek.

Az időutazás - El Hierro látnivalói

Habár El Hierro természetesen a 21. században él, mégis amint megérkezünk Valverde kikötőjébe vagy a repülőtérre, azonnal magával ragad az érzés, hogy mintha legalábbis néhány évtizedet visszamentünk volna az időben, és ez az érzés az itt tartózkodás során végig velünk marad. Mindez annak ellenére így van, hogy a házak nem romosak (semmiképpen nem jobban, mint pld. Tenerife kisebb falvaiban, sőt!), modern autók járkálnak az utakon, mégis a hangulata a szigetnek jó értelembe véve bizonyos fokig ódon. Ismétlem, aki most azt várja, hogy megérkezik és várkastályokat talál itt, lovagokkal és mesebeli királykisasszonyokkal, az csalatkozni fog, a hangulatra kell ráérezni.

Valverdei utcakép
(Forrás: El Coleccionista de Instantes on Visual hunt / CC BY-SA)

Ugyanez az érzés La Gomerán nem fogott el, San Sebastian de la Gomera kikötője egy aranyos kisváros, Valverde, egy apró, ódon falunak tűnik. Esténként minden sötét (igen, az itteni "nagyobb" települések is  - melyek még Tenerifei mértékkel mérve is, apró falvak csupán, - mint például a főváros vagy El Pinar), az utcák szűkek és kevesen sétálnak rajtuk (szinte senki), akár éjjel, akár nappal járunk erre. Mindez persze érthető is, hiszen itt mindenhova lényegében csak autóval lehet eljutni a tömegközlekedés minimális volta miatt. 

Annak ellenére, hogy tudjuk, hogy nincsenek lovagok és királykisasszonyok, például El Pinarban vagy Valverdében a főutcán autózva, szinte várjuk, hogy elénk toppan egy harcból megtért "dicső" lovag. Már ezt a hangulatot megtapasztalni is érdekes, azonban El Hierro-n azért érdekes látnivalókat és gyönyörű tájakat is találunk, amiért érdemes ide ellátogatni.

Casa del La Quinteras - Etnográfiai központ, Valverde
(Forrás: El Coleccionista de Instantes on Visual hunt / CC BY-SA)

Ezúttal nem készítettem térképet, mivel a mindenhol osztogatott térkép az elhierro.travel oldalon elérhető, ezen a linken. Minket ez a térkép a szállásunkon várt, ezt használtuk az utunk során, meg persze, hogy oda is találjunk mindenhova, a Google Maps-et a telefonomon, bár valószínűleg e nélkül is sikerült volna, hiszen egyszerű az úthálózat, a látnivalók elég jól ki vannak táblázva, de így kényelmesebb.

Valverde

Bár a főváros önmagában igazából nem túl érdekes, mindenképpen előbb-utóbb átautózunk rajta, vagy akkor, amikor a kikötőbe/kikötőből jövünk, vagy, amikor a Bonanza-sziklához megyünk, vagy az utunk során valamikor biztosan. Maga a városka 600 méter magasan fekszik és nincsen közvetlen kapcsolata az óceánnal. 1899-ben hatalmas tűzvész pusztított a szigeten, melynek során az eredeti kanári-szigeteki építészet nagy része megsemmisült, vagyis a most látott épületek nagy része ez után épült újjá. A városban két említésre méltó látnivaló található.

Az egyik az Iglesia de Nuestra Señora de la Concepción (a Fogantatás Temploma), mely az egész sziget fő plébániája. Az épület a XVIII. században divatos klasszicista-barokk stílusban épült 1720 és 1820 között. A legjelentősebb itt található műalkotás, egy XVIII. századi Krisztus ábrázolás, a Santísimo Cristo a la Columna, mely az egész sziget legjelentősebb barokk alkotása, de számos gyönyörű műemléket láthatunk az egyébként is csodaszép kis templomban. 

 Valverde, a Iglesia de Nuestra Señora de la Concepción 
(Forrás: Wikipedia - Mataparda [CC BY 3.0], via Wikimedia Commons)

A templommal szemben található a valverdei Vársháza épülete, mely tipikus kanári-szigeteki építészeti stílusban épült.

El Piñar - a védett fenyőerdő

El Hierro élővilágát tekintve három kiemelkedő látnivalóval is büszkélkedhet a sziget, a hierrói óriásgyíkkal (Gallotia Simonyi, naná, hogy ezen az eldugott földdarabon is, ebben a történetben is van magyar szál, de részletesebben erre majd a "sárkányok" tárgyalásakor térek ki), az El Sabinarnál mindenféle furcsa alakzatba csavarodott borókafenyőkkel (ld. lent), és a La Restinga közelében, található El Piñarnak nevezett védett fenyőerdővel (aki most felszisszen, hogy a blogger nem tud semmit a Garoé fáról, annak megjegyezném, hogy az említett növénynek a természeti érdekessége mellett kulturális és történelmi jelentősége is van, döntse el mindenki, hogy a Garoé fát csak természeti látnivalókhoz soroljuk-e, mindenesetre most legalább zárójelesen itt is megemlítésre került).

A három felsorolt természeti látnivaló közül, mint turistalátványosság ez az erdő a legkevésbé érdekes, hiszen ez egy gyönyörű fenyőrengeteg, azonban ennél sokkal többet nem igazán ad. Igaz, lehet, hogy az unott turista beszél belőlem, hogy egy magasabb fákból álló fenyőerdő igazából nem dobogtatja meg a szívem, aki azonban szeret a fák között, a természetben bolyongani, annak számos túraösvény áll rendelkezésére, ahol égbeszökő fák  és mohával borított fatörzsek között, teljesen nyugodt környezetben túrázhat. Amennyiben La Restingában lenne a szállásunk (a mienk ott volt), akkor lényegében minden nap át fogunk autózni az erdő egy részén.  

El Piñar fenyőerdő

Pico del Malpaso

El Hierro legmagasabb pontja, mely lényegében a sziget közepén helyezkedik el, Frontera és El Pinar de El Hierro megyék határán. A csúcs a legmagasabb pontja 1501 méteren van a tengerszint felett. A csúcsra nevéhez méltóan (a jelentése szabad fordításban nehezen elérhető csúcs) meglehetősen nehéz eljutni, autóval egy közepes minőségű földút vezet Malpaso irányába. Odafent előfordulhat, hogy csak a felhőtakarót fogjuk látni, de az is, hogy mi magunk leszünk a felhőkben és nem látunk majd semmit. Mi, amikor errefelé jártunk, mindkét esetben nyirkos, ködös idő fogadott már az út elején, így nem kockáztattuk meg, hogy feleslegesen zötykölődjünk a földúton, hiszen számos gyönyörű, könnyen elérhető kilátópont van körben a szigeten. Amennyiben azonban tiszta idő van, a csúcsról láthatjuk akár La Palma szigetét és esetleg a szigetcsoport más tagjait is.

A Malpaso csúcs
(Forrás: Wikipedia - Tbachner [CC BY 3.0], via Wikimedia Commons)

El Sabinar-i borókafenyők

Mára lényegében a sziget védjegye és jelképe lett ez a néhány fa, ha rákeresünk El Hierro-ra, az első találatok között biztosan szerepelni fog, ha egy útikönyvet veszünk a kezünkbe, mely a szigetről szól, a borítóján jó eséllyel a leghíresebb, alább is látható szinte "mátrixosan" meghajolt fenyőt fogjuk látni. Ezek a föniciai borókafenyők (Juniperus phoenicea) a folyamatos széltől keservesen gyönyörű alakzatokba facsarodta, szinte teljesen megadva magukat a természet erőinek, alakjukban szinte látjuk az elkeseredett küzdelmet a túlélésért.

A borókafenyőket a déli főútról (HI-400-as), a HI-506-osra lekanyarodva érhetjük el, mely az első körülbelül 600 méteren egy nagyjából egysávos, de aszfaltozott út, azonban hamarosan az aszfaltozott rész végetér, mintha csak elfogyott volna az anyag az autóból, amit az útépítéshez küldtek, és úgy gondolták, jó ez így (hozzáteszem, bár ez sarkított példa, a Kanári-szigeteken ilyen téren semmi nem lehetetlen). Innentől egy rázós, de viszonylag normális minőségű földúton kell haladnunk, nagyjából 2700 métert a fákig. Ha moderált tempóval megyünk, bármilyen személyautó könnyedén megbírkózik az úttal és nagyon megéri végigrázkódni, mert egyedülálló élmény  a fák látványa (itt hívom fel a figyelmet, hogy több autókölcsönző kiköti a szerződésben, hogy nem hagyhatjuk el az aszfaltozott útfelületet az autóval, mert bármi történik nem aszfaltozott úton, arra sem a biztosítás, sem az asszisztencia nem vonatkozik, így tényleg lassan haladjunk és különösen figyelmesen vezessünk, de normál körülmények között ez az út alkalmas, hogy végigmenjünk rajta és oda-vissza mindössze 5 és fél kilométer az aszfalt nélküli rész).

Már útközben látni fogunk néhány kisebb fát, vagy olyanokat, amelyek már feladták a küzdelmet és csak a maradványaik láthatóak, azonban az út végén, ahol elérjük a parkolót, két fájdalmasan gyönyörű fát is fogunk látni, bal oldalon, körbekerítve a könyvek borítóján szereplő borókafenyőt. Ha kicsit körbejárunk, akkor további példányokra is lelhetünk, legyünk figyelmesek, megéri.

 El Sabinar-i kifacsarodott borókafenyő

Hierrói óriásgyík

El Hierro élővilágának harmadik különlegessége az itt élő hierrói óriásgyík (Gallotia Simonyi). Ezek a gyíkok 45 cm-nél is hosszabbra nőnek és már Caius Plinius Secundus Maior (Idősebb Plinius), a Kr. u. 23-tól 79-ig élt római író is megemlítette, hogy El Hierro magasabb hegyeinek barlangjaiban óriási gyíkok és sárkányok élnek. Később, a középkorban az itt járó tengerészek is beszámoltak az itteni "óriási" gyíkokról. Azonban egészen a 19. századig mindez csupán legendaként jutott el Európába. Ahogy említettem, természetesen a hierrói óriásgyíkok történetének is van magyar szála (ha járjuk a világot, mindenhol rábukkanhatunk a bizonyítékára annak, hogy milyen tehetséges és sokszínű nemzet is vagyunk, mennyi  kiemelkedően tehetséges embert adtunk a világnak), ehhez a magyar szálhoz pedig most jutottunk el, mégpedig Simonyi professzor révén, aki a 19. században elindult a szigetre, hogy kiderítse, hogy van-e alapja a legendáknak és felkutassa az óriási gyíkokat. Sajnos ekkorra a gyíkokat az itt élő ragadozók (beleértve a betelepített kutyákat és macskákat is) lényegében kipusztították, végül a professzornak sikerült néhány példányt találnia a sziget egyik szikláján. Ezek után, mikor híre ment Európában, hogy valóban léteznek El Hierro-n óriásgyíkok, megérkezett a szigetre az állatok valódi ellensége: az ember, akiknek végül majdnem sikerült beteljesíteni, amit a ragadozóknak nem, hiszen ezek a gyűjtők hazahordták azt a néhány példányt, ami még megmaradt. 

A hetvenes években, mikor mindenki azt hitte, hogy a hierrói óriásgyík kipusztult, a véletlennek köszönhetően sikerült egy kisebb populációra lelni, melynek egyedei annak köszönhették a túlélésüket, hogy egy nagyon nehezen megközelíthető helyen, egy meredek kőszirten húzták meg magukat. 

A 80-as évek közepétől rehabilitációs program indult az óriásgyíkok megmentésére, mára 1500 példányra sikerült "felduzzasztani" a populációt, ezeket az állítokat ellenőrzött körülmények között szaporítják, majd visszaengedik őket a természetbe, azonban ennek ellenére még mindig veszélyeztettek és a kihalás fenyegeti a fajt. 

A turisták számára ezeknek az állatoknak a megtekintésére az - egyébként is érdekes - Ecomuseo de Guinea (Guinea Ökomúzeum) meglátogatásával nyílik lehetőségük (ld. a következő részben). 

Ha meglátogatjuk a fenti múzeumot, vagy utánaolvasunk El Hierro állatvilágának, mindenhol az óriásgyík (a múzeumban: Lagarto Gigante) kifejezéssel találkozunk, sőt egyesek addig ragadtatják magukat még ma is, hogy sárkányoknak nevezik ezeket az állatokat. Számomra bevallom, hatalmas csalódás volt a hierrói "óriásgyík", különösen mivel korábban sikerült "találkoznom" Indonéziában - még ha nem is természetes élőhelyén, hanem Balin - a komódói sárkánygyíkkal. Aki El Hierró-n a komódóihoz hasonló vagy akár leguán méretű gyíkokra számít, csalódás fogja érni. Úgy gondolom, hogy ez a - divatos szóval élve - túlzott hype-olás nem tesz jót az állat turisztikai megítélésének. Hiszen a többnyire maximum 60 cm-es állatok (állítólag vannak egy méteres példányok is, de azokat mi nem láttuk) nagyobbik részét a farka teszi ki, aminek a nagyobb része meglehetősen vékony, így egyáltalán nem látszik óriásinak ez a gyík. Persze, ha a Magyarországon közismert gyíkokhoz mérjük, akkor jóval nagyobbak és nem is szeretném, ha a szobám falán egy ilyen példány futkosna, de a "sárkány" kifejezés nagyon keményen túlzó. És erre rájátszanak a hivatalos fotók, melyeken a makró felvételeket láthatunk róluk és tényleg krokodil méretűnek tűnnek, de minél nagyobbak a fotón, annál nagyobb a csalódás a helyszínen (ha ott leszünk a múzeumban, nézzük meg annak az épületnek a falán lévő plakátot, amelyben megtekinhetők az egyébként rendkívül rejtőzködő állatok - lefényképeztük, lejjebb látható ez a kép is).

A fent leírtak ellenére mindenképpen ajánlom, hogy látogassuk meg az Ecomuseo de Guinea-t és írom ezt úgy, hogy nem igazán vagyok nagy rajongója az ilyen helyeknek, ahol órákon keresztül vezetnek végig néhány épületen, de ez a múzeum valóban érdekes és ha már itt vagyunk, akkor a gyíkok is megérik, hogy kellő előítélettel megtekintsük őket (és most úgy lehúztam őket, hogy aki ezt a posztot elolvasta, óriási, rémisztő sárkányokat fog látni és azt fogja mondani kilépve az épületből, hogy teljesen hülye vagyok, de ez már csak ilyen).

Hierrói óriásgyík (saját képek a galériában)
(Forrás: canariasvision képe a Pixabay -en.)

Ecomuseo de Guinea   

Miután jól leszóltam El Hierro egyik büszkeségét (elnézést érte az egyébként rendkívül kedves őkomúzeumi személyzettől), szeretnék néhány sort magának a szabadtéri múzeumnak szentelni, melynek a megtekintése mindenképpen javasolt, hiszen az óriásgyíkok mellett egy lávaalagutat is megtekinthetünk és egy történelmi kiránduláson (ha úgy tetszik, időutazáson, mert ez tényleg az) vehetünk részt. Általában nem szeretem az egy-egy helyen hosszú előadással tarkított idegenvezetéseket , mert az utazásaim során a legértékesebb dolognak az időt tartom, de ez a két órás időutazás, tényleg megéri.

Szeretném kiemelni azt a segítőkészséget és kedvességet, mellyel az itt dolgozók hozzánk és a többi látogatóhoz viszonyultak, le a kalappal előttük, és köszönet nekik, a kedvességükért, hogy a kutyánkra is vigyáztak, míg mi a látogatáson vettünk részt.

Két lehetőségünk van: vagy vezetés nélkül tekintjük meg a múzeumot, ebben az esetben csak a spanyolul pueblónak nevezett falut nézhetjük meg, ebben az esetben sem az óriásgyíkokat, sem a lávaalagutat nem látjuk és nem fogunk semmit a helyszínen megtudni El Hierro korábbi lakosairól és történelméről. Ha ez utóbbiakra is kíváncsiak vagyunk, akkor egy két órás vezetésen kell részt vennünk. Ismétlem, nem vagyok oda ezekért az idegenvezetésekért, különösen, ha egy ilyen kis területen az 2 órán át tart és akkor, ha egy általam nem nagyon beszélt nyelven folyik, de ez akkor is megéri. Egyébként a srác, aki a vezetést csinálta, nagyon jól beszélt angolul is, így ha valami nem világos, nyugodtan lehet kérdezni és válaszol angolul, ezzel a lehetőséggel többen éltek is.

Nem akarom lelőni a poént és elmesélni a teljes látogatást, a fényképeknél van némi magyarázat. Aki szeretné az óriásgyíkokat látni, de nem szán 2 órát erre a programra (a teljes vezetést ki kell fizetni ebben az esetben is), megteheti, hogy megnézi a lávaalagutat, ezután következik az óriásgyík, majd angolosan távozik, ebben az esetben - a kérdésektől függően - nagyjából egy óra alatt végezhetünk, de nem győzöm ismételni, megéri a falut is a vezetéssel megnézni. Sok szempontból itt értjük meg, hogy miért is érezzük úgy, hogy időutazáson veszünk részt El Hierro-n, akkor, amikor meglátjuk, hogy az itt élő emberek még egy-két évszázaddal, vagy éppen néhány évtizeddel ezelőtt hogyan éltek.

Ecomuseo de Guinea

El Verodal Beach - a vörös part

Az El Verodal Beach El Hierro tengerpartjai közül az egyik híresebb, hiszen elvileg a part homokja és a körülötte lévő sziklák gyönyörű rozsdavörös színben pompáznak. Nos, számomra El Verodal szintén csalódás. Hasonló a helyzet, mint az óriásgyíkok esetében, a strand valóban szép, de én katarzist vártam, egy rozsdavörös paradicsomot és ezt nem kaptam meg. Hogy mi lehet az oka? Hogy miért vörösebb minden a képeken? Hogy egyes fotók fel vannak turbózva a képeken, szűrőket használtak vagy egyszerűen a part csak megfelelő fényekben lesz vörös, amikor a horizont alá bukó nap lángoló narancssárga fénye megfesti, nem tudom. Mi délelőtt voltunk ott, akkor készültek a lent található fotók, akkor nem volt az interneten fellelhető fotókon láthatóhoz hasonló a hely, számomra inkább a megszokott vulkanikus fekete volt, emellett a táj nagyon szép.

Az El Verodal-ba vezető út

Viszont elérni ide El Hierro-i mércével hosszadalmas és nem egyszerű. Mi a Google Maps GPS segítségével mentünk, La Restingából több, mint 1 órát vett igénybe eljutnunk El Verodalba, mely 42 km-re eléggé sok. Az út egy szakaszon minden védőkorlát nélkül kanyargott nagy magasságban, alattunk szemre több száz méteres szakadék, az út lényegében 1 sávos (ha nagyon-nagyon jóindulatú vagyok, akkor másfél). Itt igazán izgalmas  a szembejövő forgalom, különösen ha mi vagyunk kívül. Azonban ez a szakasz tiszta időben gyönyörű, kár, hogy a vezető többnyire az utat kell, hogy figyelje, mivel a kanyarokból bármikor előbukkanhat egy szembejövő autó. Annak ellenére, hogy maga a part csalódás, az oda vezető út tényleg álomszép volt.

El Verodal Beach

El Charco Azul 

A sziget északi részén található természetes medencék közül a legkülönlegesebb az El Charco Azul, mely egy barlangszerű boltív alatti természetes sziklamélyedés, melyet az óceán felől becsapó hullámok töltenek meg vízzel. A víz a mélyedésben kristálytiszta és gyönyörűen látszódnak a mélyedésben található sziklák. Különösen akkor, ha viszonylag nyugodt a tenger. Amikor mi itt voltunk, nem ez volt a helyzet, folyamatosan érkezett az utánpótlás a medencébe, ráadásul jó nagy erővel. Ilyen időben jó, ha óvatosak vagyunk és nem merészkedünk a medencébe, mert egy erősebben becsapó hullám hozzávághat a sziklákhoz, ami akár életveszélyes is lehet.

A medencéhez egy rendkívül meredek, de kövekkel kirakott út vezet le a magasból, leérve kiépített területek vannak a napimádóknak, akik a kőre kiteríthetik a törölközőjüket. A hely meglehetősen telített volt annak ellenére, hogy az időjárás nem volt igazán alkalmas a medencében fürdésre, de a köveken sokan napoztak, láthatóan népszerű az itt nyaralók körében.

Lejutni föntről vagy feljutni nem vészes, pedig lentről nézve sokkal nehezebbnek tűnik, mint amilyen valójában.  Lefelé nehezebb, mert vigyázni kell, hogy el ne csússzunk a valóban rendkívül meredek úton. Felfelé egy-kétszer megállva, kicsit kilihegve magunkat egy egészséges ember nyugodtan meg tudja tenni az utat.

El Charco Azul
(Forrás: Areuland [CC BY-SA 4.0], via Wikimedia Commons)

A Meridián-emlékmű és a világítótorony

A sziget déli partja nem bővelkedik a látnivalókban, Tacorón strandja, az Orchillában található világítótorony és a Meridián emlékmű lehet említésreméltó.  

A Tacorónnál található strand valamennyire kiépített, autóút vezet le a sziklás partra, majd kőúton jutunk le a tengerhez, ahol a sziklába rögzített létrákon ereszkedhetünk a vízbe.

Az Orchillánál található világítótorony
(Forrás: Wikipedia - Hans Bezard [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons)

Mindig is vonzódtam valahogy a világítótornyokhoz, érdekesek, ahogy a maguk magányában állnak egy-egy sziklaszirten vagy éppen bent a tengerben egy kiálló sziklán (ilyet láthatunk például Görögországban), és bámulják a végtelen víztömeget. Orchillában sajnos nem jutunk oda a toronyhoz, hiszen a képen is látható vaskapu az utunkat állja és ilyen szép képet csak távolabbról lehet készíteni.

A Meridián-emlékműről írtam az előző részben, lényegében a világítótorony szomszédságában található. Mivel egészen az ókortól a sziget volt az ismert világ legnyugatibb földdarabja, jó ideig a térképészek a szigetet használták a nyugati viszonyítási pontnak és El Hierro-n haladt keresztül a nulladik hosszúsági kör, a Meridiano cero, éppen ezért a szigetet is Meridián-szigetnek nevezték. Egészen 1884-ig ez volt a helyzet, amikor a Greenwich-en áthaladó délkör lett a nulladik hosszúsági kör, átvéve ezt a viszonyítási szerepet El Hierro-tól és ez a helyzet mind a mai napi.

Egy kicsi, és bevallom jelentéktelen emlékmű mutatja meg a helyet, ahol a Meridiano cero 1884 előtt áthaladt (Monumento Antiguo de Meridiano 0). Sajnos az emlékművet autóval nem lehet elérni, csak akkor, ha négykerék meghajtású autónk van, egyébként az ide vezető útra nem lehet behajtani. A parkolóhelytől 1400 métert kell egy apró vulkáni kövekkel borított úton sétálnunk a tenger felé, mindenféle vadon növő kisebb bokor és cserje között. Visszafelé vigyázzunk, mert a bejáratnál látható fehér-piros turistajelzést követve az egyik Y-elágazásban, a jelzés eltérít minket a kitaposott útról egy kicsit rövidebb, de sokkal kalandosabb útra, ahol sziklákon és a csalitoson keresztülgázolva juthatunk vissza az autónkhoz. Hagyatkozzunk az emlékeinkre!

Meridián-emlékmű

Sajnos ebbe a részbe sem sikerült "belegyömöszölni" az összes El Hierro-i látnivalót, így indítanom kell egy harmadik részt is, hiszen mindenképpen említésre méltó még a szigeten a világ legkisebb szállodája (igen, ez is El Hierro-n található), a csodálatos kilátók, a Garoé fa és az utolsó látnivaló, amelyre céloztam a Milosról szóló posztsorozatom végén, itt is van egy az Arkoudes-sziklához hasonló képződmény a tengerben és ezt a partról is láthatjuk, ha egy kicsit bátrak vagyunk. Ezzel a néhány csodálatos hellyel térek vissza hamarosan (a harmadik rész itt érhető el). 

(A posztban a forrásmegjelöléssel el nem látott fotók, saját fényképek)